Mindannyian boldogok szeretnénk lenni, gyakran mégis rossz helyen tapogatózunk, amikor a saját boldogságunk forrásait kutatjuk.
Azt gondoljuk, hogy ha majd öt kilóval kevesebbek leszünk, lapos lesz a hasunk, vagy eltűnik a narancsbőrünk, önmagától beköszönt
az elégedettség érzése. Amikor aztán elérjük a célunkat, a várt eufória sokszor mégis elmarad. Ha ugyanis az ultrahatékony diéták,
a szépen kidolgozott izmok és az izzasztó aerobikórák villámgyors eredményeiben a személyiségünk változása (fejlődése), és a huzamos ideig tartó,
koncentrált saját teljesítményünk nincs benne, akkor törvényszerű, hogy csak átmeneti örömérzetet tapasztalunk. Ennek hátterében a
korábban már emlegetett énhatékonyság-érzés, illetve annak hiánya áll.
Ráadásul, ha csak fellángolás szerűen megyünk futni, vagy járunk fitneszterembe, és irreálisan nehéz célokat tűzünk ki magunk elé,
akkor paradox módon könnyen előfordulhat, hogy a kampányszerű küzdelem – a mégoly látványos gyors eredmények, és sikerek ellenére
– hosszú időre elveheti kedvünket a sportolástól. Ilyenkor ugyanis az történik, hogy az irreális célok eléréséért tett gyötrő erőfeszítéseket
kísérő kellemetlen élettani visszajelzések (borzasztóan nagy izomláz, izomfájdalom, ziháló légzés, elszálló pulzus, kimerültség, esetleg lebetegedés),
bár a tudat szintjén némileg növelik az önbizalmat, a szervezet egy mélyebb kommunikációs síkján éppen a „gyengeségünkre” emlékeztetnek.
Valami olyasmit üzennek az elménknek, hogy „öregem, ez nem megy már neked, nem neked való, és nem is nagy élvezet!”. Csakis a szakszerűen kontrollált,
személyre szabott, a fokozatosság és a rendszeresség alapelvét szem előtt tartó, és hosszú ideig tartó testedzés növeli érdemben a változás sikerének
kulcstényezőjét, az énhatékonyságot.
Szervezetünk: test és lélek kölcsönhatása
A testmozgás közérzetjavító szerepéről, a béta-endorfin nevű fehérjék kábítószerhez hasonló, tudatmódosító, fájdalomcsökkentő hatásáról már biztosan sokan,
és sokszor hallottak. Azt kevesebben tudják, miért van az, hogy a legnagyobb örömérzést a ciklikus, ritmikusan ismétlődő mozgások okozzák.
Az egészség ugyanis bizonyos értelemben a sejtjeinkbe programozott működési ritmusnak megfelelő szervezeti összhang a testi-lelki-szellemi lényünkben.
A huzamosabb ideig végzett ún. távolságleküzdő ciklikus sportok (ilyen a futás mellett többek között az úszás, a kerékpározás, az evezés, a sífutás,
a korcsolyázás) során az elmének lehetősége van az elmélyült befelé figyelésre, egyfajta meditatív koncentrációra, az előző nap során megbomlott szervezeti
ritmusnak módosult tudatállapotban történő helyreállítására.
Látható, milyen fontos kiegyensúlyozó szerepe lehet ezen ciklikus mozgásoknak a testi-lelki egészség szempontjából. Futás közben az érdektelenségünk elmúlik,
az alkalmatlanság-érzésünk csökken – az énhatékonyság érzésünk viszont nő. Depressziós betegek körében végzett vizsgálatok bizonyították, hogy rendszeres kocogással
csökkenthető a lehangoltság mértéke, ami szintén ennek a hármas hatásnak tudható be. Egyébként itt fontos megjegyezni, hogy a depresszív állapot
(szemben a laikius hiedelmekkel) önmagában egyáltalán nem kóros, sőt, az alkalmazkodás, a személyiségfejlődés egy természetes kísérőjelensége.
Azt fejezi ki, hogy az eddigi sémáim a világról és benne önmagamról nem bizonyultak pontosnak, át kell dolgoznom azokat,
és ennek az átdolgozásnak az idejére kicsit elvonulok a világtól. Persze léteznek olyan súlyosabb depressziós kórképek, amelyeknél az érdeklődés
a külvilág felé hosszú időre megszűnik, nem épül fel új, pozitív én-séma, és akár az önagresszió is megjelenhet. Ilyenkor természetesen a testmozgás
önmagában már kevés a gyógyuláshoz, és külső segítségre van szükség.
Stresszkezelés: sport vagy pihenés?
Felpörgetett, túlhajszolt kultúránkban (különösen a városban, és leginkább a nagyvárosban) az a „normális”, hogy túlterheljük magunkat.
Észre sem vesszük, hogy merítjük le a szervezetünket. Tudományos értelemben a stressz egy igen hasznos -, a változásokhoz való alkalmazkodást
leíró folyamat elnevezése. Ha a minket érő hatások, és még inkább a rájuk adott szervezeti reakcióink elérnek egy kritikus szintet, akkor testi
és lelki jelek formájában figyelmeztet a szervezetünk arra, hogy nem tud már alkalmazkodni. Sokan közülünk azonban már annyira elvesztették a kapcsolatot
a belső világukkal (más megközelítésben: nem képesek kommunikálni a saját szervezetükkel), hogy nem érzékelik a rossz stressz tüneteit. Egészen addig,
amíg a szervezetük vészriadót nem fúj, és meg nem betegszik…
Tudatos tervezéssel elméletileg még a legstresszesebb, legnehezebb időszakokban is be lehet iktatni a testmozgást a mindennapokba – de nem kell!
Ha pillanatnyilag olyan a munkánk, hogy minden hétköznap korán indulunk dolgozni és későn, fáradtan érünk haza, akkor ott egyszerűen nincs helye
a plusz energiákat felemésztő mozgásoknak. Ott a megfelelő pihenőidő megtalálása az elsődleges stresszkezelési technika. Ilyenkor marad az,
hogy derűsen megbeszéljük magunkkal (és szeretteinkkel), hogy melyek a pozitívumai ennek az életszakasznak, hogy átmenetileg minek az érdekében hozunk
ilyen áldozatot, hogy előre láthatólag meddig tart ez az időszak – és mi lesz utána. Már az igen jótékony hatású tud lenni – ez az ún.
idői szakaszolás módszere a lélektanban – ha látjuk az alagút végét, és tervekkel rendelkezünk a nyugisabb időszakra. Persze ez azoknak nem megy,
akiknek a munkájuk drog, vagy akik a félelmeik miatt nem képesek lazítani a cégnél…
Balassa Levente
sport- és egészség-pszichológus, életegyensúly tanácsadó
www.eletegyensuly.hu
