Minap beszélgettem egy kedves ismerősömmel, gyönyörű, ötvenes nő, aki szomorkodva vagy talán inkább tényként közölte kicsit lesújtva, hogy a korabeli nőket ma már teljesen leírják. Mondjuk ki: levegőnek nézik, és egyáltalán nem veszik figyelembe azt a rengeteg lehetőséget, ami rejtőzik bennük.
Már régebben is gondolkoztam ezen, és most újra rá kellett jönnöm, hogy valóban, tulajdonképpen például alig szól nekik reklám az egészségmegőrzésen meg azon kívül, hogy a szépségüket úgy-ahogy meg tudják őrizni, de még ez is kevésbé, hiszen például a divatlapok maximum a negyvenes nőknek ajánlanak szetteket, utána nem tudom, mit gondolnak: hogy nekik már úgyis mindegy? vagy hogy onnan már csak a halál van?
Ha meg a munkaerő piacra gondolunk, úgy első ránézésre elég siralmas a helyzet, hiszen egy húszas nő még tapasztalatlan, főleg a húszas évei elején, utána késő húszas-harmincas, biztos szülni fog, nem vesszük fel, negyvenes, még talán a legjobb kor, bár ha végigszülte a harmincas éveit, hát, hol van már a szaktudása?, és az ötven meg ugye kész.
Pedig az ötvenesekre fókuszálva, totálisan igazságtalan ez a felállás, az ész érveit tekintve mindenképpen, hiszen ebben a korban a nők már nagyrészt szabadok, a gyerekeik annyira nem foglalják le őket, szakmailag tapasztaltak és végtelenül kreatívak lehetnek éppen ezért. Életerősek és sokan közülük tudatosak is. Miért mondanak le róluk? Mert nem illenek bele a “csakahúszasévekérnek” világlátásba? A “csakazabizonyosszépségszámít” elképzelésbe?
Miért bánnak úgy velük, mintha épp a halálukon lennének? Miért nem használjuk ki az életerejüket, a tudásukat? Arról nem is beszélve, hogy rengeteg értékes élettapasztalattal rendelkeznek. Miért legyintenénk rájuk?
Ez nem csak hogy igazságtalanság, hanem rettentő ostobaság is.
Forrás: anyamborogass.cafeblog.hu
